2011.01.10. 11:23
„Képzeld el, hogy kialszik minden fény...”
„Képzeld el, hogy kialszik minden fény...”
Egy kiállítás apropójából. Ajándékba kaptunk gyerekeinktől belépőjegyet egy érdekes kiállításra. Ez volt az oka, hogy jobban is utánanéztem az alábbi dolgoknak. Tehát elsőként a tények, és utána az élményeim.
Szóval képzeld el, hogy kialszik minden fény...
Itt a „fény” azonban nem az elektromos izzó, vagy a tűz fényét jelenti.
Minden évben október 15-én van a látássérültek nemzetközi napja, amit a fehér bot napjaként is említenek. Magyarországon kb. 40 ezer vak ember él.
Ez statisztikai adat, a valóságban azonban mintegy 100 ezerre is tehető a teljes, vagy részleges vakságban szenvedők száma. Ehhez kapcsolódóan szeretnék megosztani néhány találmányról, eszközről ismertetőt, és emellett az ezekhez kapcsolódó személyes élményeimet is.
A pontnak, mint íráselemnek a felfedezése egy francia tüzértiszt, Charles Barbier százados nevéhez fűződik, aki 1819-ben kidolgozta „éjszakai írás” módszerét azzal a céllal, hogy a katonák sötétben is képesek legyenek írásos parancsokat közölni egymással. Ezt a pontrendszert Louis Braille (1809-1852), a párizsi vakok intézetének tanítója f
ejlesztette tovább.
Braille háromévesen vakult meg. 1819-ben ösztöndíjasként került Párizsba a Vak Gyermekek Nemzeti Intézetébe, ahova néhány évvel később Barbier is ellátogatott, hogy bemutassa írásrendszerét. A katonai „vakírás” azonnal felkeltette az akkor 15 éves Braille érdeklődését. Még abban az évben kidolgozta a Barbier-féle írás módosított változatát, amellyel a világtalanok igényeinek megfelelően, egyszerű szerkezettel lehetett írni. Ez a Braille írás.
Írásrendszerét először 1829-ben publikálta, majd annak kidolgozottabb változatát 1837-ben tette közzé. Bár rendszerét diáktársai azonnal elfogadták és használták, szélesebb körben sokkal lassabban terjedt el. Saját iskolája, ahol 1826-tól pedagógusként dolgozott, csak halála után két évvel, 1854-ben vezette be a Braille-írás oktatását. Angol nyelvterületen 1932-ben vették át az írásrendszert, Magyarországon viszont már 1890 körül használni kezdték.
Minden egyes Braille-karakter hat pontból áll, téglalap alakban elrendezve, két oszlopban. A pozíciók bármelyikén lehet pont, mely által összesen 2*2*2*2*2*2=64 variáció lehetséges.
Szerencsére az utóbbi időben – hála a technikai haladásnak is – egyre több olyan eszköz is létezik, amelyik megkönnyíti a vakok és gyengénlátók életét.
Ilyen modernebb eszköz többek között például a "beszélő karóra", amelyik ki is mondja a pontos időt, vagy a "beszélő" személy-, illetve konyhai mérleg.
A számítástechnika korában ma már léteznek a speciális, beszélő számítógépek és programok, amelyek szintetizátor segítségével felolvassák a képernyőn lévő szöveget, vagy hangutasításokkal vezérelhetőek, illetve hangutasításokkal értesítik a felhasználót. Emellett léteznek mindennapos használati eszközök is, amelyek szintén a speciális tapintás, vagy „beszéd” funkciókkal értesítik, segítik a használót.
Most következzen a személyes élmény:
http://www.lathatatlan.hu
Bp. X. kerület Népliget, E-klub
"Bízz vakon!"
A kiállítás a látássérültek világába vezeti el az érdeklődő látókat. Az első, kisebb teremben a vakok által használt tárgyak, például a speciálisan készített sakk és dominó, a Braille írógép, vagy a beszélő mérleg, vérnyomásmérő és számítógépes software tekinthető meg, próbálható ki. A következő - hatalmas labirintusnak tűnő -, több helyiségből álló terem-rendszerben a legteljesebb sötétségben élhető át az, milyen érzés a látószervünk nélküli lét. A nélkül az érzékszervünk nélkül, amely az információk kb. 80%-át adja számunkra.
A Láthatatlan kiállítás e részén a résztvevők csupán tapintás, hallás, szaglás és egyensúlyérzékelés útján jutnak információkhoz, ahol teljes sötétségben tölthetünk el kb. egy órát egy vak vezető segítségével. Különböző élethelyzeteket élhetünk át, ahol megtapasztalhatjuk például, hogy tudunk közlekedni a városi forgatagban, az utca zajában. De az állomások között szerepel egy erdő kis híddal, madárcsicsergéssel, patakcsobogással, erdészház kandallóval, egy felszerelt konyha és előszoba, de van zöldséges- és újságosstand, egy szobor kiállítás és végül egy működő bár. A mindennapi, jól ismert eszközöket és tárgyakat csak nehezen tudtuk azonosítani. A bárban lehetőség van ténylegesen is kávét, üdítőt rendelni, és természetesen fizetnünk is kell érte. A sötétben a megfelelő fémpénzeket kiválogatni is borzalmasan nehéz dolog. (Ha nem siet segítségemre a vak felszolgáló, bizony képtelen lettem volna teljesíteni ezt az egyszerű dolgot.) Az is érdekes, hogy a családból mi korosabbak bizony jobban „el voltunk veszve”, a velünk lévő két huszonéves lányunk és tizenéves fiúnk sokkal könnyebben vették az akadályokat. De vak kísérőnk (Köszönjük Dávid!) kedvessége, magabiztossága és segítsége nélkül nem egy esetben még komolyabb nehézségeink támadtak volna. Megrendítő, érdekes és felemelő érzés a kiállítás, amelyet mindenkinek csak őszintén ajánlani tudok.
4 komment
Címkék: kiállítás vak braille láthatatlan
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Anne Lee 2011.01.10. 21:32:38
Cserébe mesélek...
- Akarsz sétálni, Emilke? - kérdezte Sanyi, a fotelban üldögélő fiút, de nem várta meg a választ. Kerekesszékével ügyesen megfordult, majd óvatosan nekitolatott ülő társának. Emilke kinyújtotta a kezét, kitapogatta a foggantyúkat és felállt. Sanyi elindult, keresztül a nappalin, lassan, hogy a kocsijába kapaszkodó Emilke apró lépteivel követni tudja a manővereket, amikkel Sanyi kerülgette az éppen arrajáró többi fiatalt. Kiértek a folyosóra, innen már ismerős volt a terep. Sanyi kézzel hajtotta a kerekeket, Emilke pedig szép komótosan, egyenletesen lépkedett utána. A folyosó végén kis pihenés - de csak egy szusszanásra, - aztán megfordulás, és irány vissza. Így van ez, sétálni jó. Majd nyáron...a teraszon.. amikor süt a nap...még jobb lesz. A terasz is jó hosszú, pont olyan hosszú, mint a folyosó.
Általában 10-15 kör egy sétálás. Sanyi séta közben nem beszél Emilhez, hiszen figyelnie kell ilyenkor kettő helyett is.
Amikor vége a sétának, Sanyi a kerekesszéket Emilke foteljéhez görgeti, ügyesen kikerülve az alkalmi akadályokat. Óvatos megfordulás következik, - Emilke apró lépésekkel követi - majd tolatás, de nagyon-nagyon óvatosan. Emilke tudja, hogy a foteljához értek. Egyik kezét a kerekesszék faggantyúján tartva, térdeit behajlítva a biztonság kedvéért a másik kezével letapogatja...igen, itt a fotel van. Leül. Sanyi besorol a fotel mellé, előveszi a rádióját, deformált ujjaival forgatgatja, keresi a kapcsolóját, mert most zenehallgatás következik. Sanyi nagyon szeret zenét hallgatni, a zsebrádiója mindíg nála van.
- Ugye jó volt sétálni? - kérdezi Sanyi, de csak azért, mert ő ilyen. Beszélős. Sose vár választ Emilkétől, mert tudja, hogy Emilke nem beszél. Nem lát és nem beszél. De hall. Biztos, hogy szeret zenét hallgatni, mert ütenre szokott dobolni a térdén, sőt, néha még a fejét is mozgatja, ha valami kellemes dallamot hall. Vagyis vannak közös tulajdonságaik, tehát Sanyi és Emilke jóbarátok.
zeeta · http://zeeta.blog.hu/ 2011.01.10. 21:40:31
Igen most is és a kiállításon is sokat tanultam. Sajnos csak ilyen alkalmakkor gondolkozunk el általában a legtöbben az ilyen dolgokon.
Pedig lehetne ezzel is másként, hiszen mennyivel szebb lenne - mint ahogy Wass Albert is mondta -, ha minden nap Karácsony lenne és nemcsak egy napot szentelnénk a "szeretet ünnepének".
minden.erzes 2011.01.12. 09:47:54
Ildi43 2011.02.18. 07:18:00
Kolléganőimmel együtt mentünk el még a nyáron. Nagyon nagy hatással volt rám,
megpróbálom felidézni azokat a pillanatokat, amit akkor átéltem.
Mikor beléptünk az épületbe, ahol a kiállítást tartották, egy nagyon kedves hölgy
fogadott minket. Ő gyengén látó volt, ő hívott meg minket. Mellette egy 50-es
éveiben járó, vak hölgy állt, fehér bottal a kezében. Pillanatok alatt beszédbe
elegyedtünk, s egy nagyon kedves, közvetlen embert ismerhettünk meg a személyében.
Amíg vártunk a kiállítás vezetőjére, addig körbevezettek minket az előtérben.
Láthattunk Braille-irógépet, és ezzel az írással írt könyveket. Illetve
betekinthettünk az ő általuk használt számítógép rejtelmeibe. Közben sokat
beszélgettünk, hisz kérdésünk sok volt, s ők nagyon készségesen válaszoltak
nekünk.
A vak hölgy pár éve vesztette el a látását, s nagyon nehéz időszakon ment
keresztül. De megtanult élni vele, s ahogy mesélte, szinte már nincs olyan, amit
ne tudna megtenni. Mesélt a hétköznapokról, arról is, hogy mint háziasszony, hogy
tudja elvégezni a napi teendőket. Volt humora, és én őszintén csodáltam őt.
Mikor megérkezett a kiállítás vezetője, egy barátságos, jó kedélyű fiatalemberrel
találtuk szembe magunkat. Volt egy gyönyörű szép, és rendkívül okos labrador
kutyája. Nagyon barátságos volt, egy kicsit kényeztettük is. Majd elindult a
kiállítás megtekintése. Rendhagyó kirándulás volt.
Bevezettek minket egy kis helyiségbe, ahol még világos volt. Mindhárman bejöttek
velünk. S akkor elkezdődött az eligazítás.
„Teljesen sötét lesz, csak a hangok, tapintások alapján tudunk majd tájékozódni.
Mivel ők ismerik minden centiméterét a helyiségeknek, ígérik senki nem fog
eltévedni.”
Nem kis izgalommal indultunk neki. A sötétség még engem is meglepett. Komplett
konyhát, szobát, sőt még egy utcarészletet is berendeztek nekünk, hol rendesen
volt korlát, utcalámpa, s járda is.
Tapogatással próbáltunk rájönni, hogy hol lehetünk. Tárgyakat kellett felismerni,
bútorokat megkülönböztetni egymástól. Hangokat kellett beazonosítani, itt gondolok
a madárcsicsergéses át a járművek hangjáig. Volt olyan szoba, ahol játszottunk is.
Labdát kellett megkeresni a földön, s miután megtaláltuk, utána egymásnak kellett
gurítanunk. Volt egy szoba, ahol híres emberek által felolvasott verseket
halgattunk, ki kelett találni, hogy ki szaval. S ugyanígy zenéket is.Körülbelül
másfél órát töltöttünk bent, és mondhatom, hogy rendkívül tartalmas, izgalmas
kiállítást szerveztek nekünk. Pillanatok alatt elment ez az idő, sokat nevettünk,
nagyon emelkedett hangulatban voltunk. Mikor végeztünk, kilépve a világosságra,
pár percig szinte nem láttunk semmit. Nagyon zavaró volt a világosság.
Érdekes volt ebből a szemszögből megtapasztalni a világot. Így, hogy tudtam, hogy ha kilépek, újból látni fogok, így nagyon jól éreztem magam. Érdemes kipróbálni mindenkinek, s szerintem mindenki egy kicsit másképp fogja látni a vakok világát.