Próbálkoztam volna ezzel is. De hamar rájöttem, valószínűleg ez sem "blog téma". Egy kép van benne, az is a saját kutyámról készült a múlt télen és nem a netről begyűjtött, idemásolt csiricsáré valami. Meg nincs benne vers, másoktól kimásolt és 1000x ismételt okosság sem. Csak az van benne, amit éreztem, ahogy és amit gondoltam, csak a saját véleményem és gondolataim. Nem blogtéma.

--------------

Olvasom az időjárás előrejelzéseket. Ismét eső, csapadék jön. Ráadásul már havat is jósolnak. Bizony mostanában jutott vízből elég, mindenhova. Ennyi csapadék, ami ebben az évben esett, máskor 2 év alatt sem volt összesen. És még előttünk a tél, az igazán csapadékos időszak. Abból is főleg egy sajátos halmazállapotban: hó, illetve jég formájában. Eszembe jut a tavalyi tél. Talán évek óta nem esett annyi hó, mint amennyi akkor szakadt a nyakunkba. Ennek bizonyára voltak, akik örültek és voltak, akik már kevésbé repestek az örömtől. Nem vitás, szép volt a sűrű hóesés, ahogy puha fehér lepellel borította be a tájat és minden tárgyat a környezetünkben. Sokunknak jutott eszébe talán még a Holle anyóról szóló mese is, ahogy a dunnákat rázta, esett a hó a Földön. Mások meg így sóhajthattak: „Kiszakadt az angyalok dunyhája”.

Belülről, a fűtött szobából határozottan ilyen volt. Persze nem mindig lehet csak ilyen kényelemből szemlélődni, néha ki is kell mozdulni. Például a kutyával, meg vásárolni, meg csak úgy, kicsit kimenni a levegőre (pl. havat lapátolni). Kutyám olyan kis ”földszintes” fajta, ráadásul ekkor még csak épp 9 hónapos volt. Mikor első alkalommal, egy reggeli sétánál először látta meg a ház körüli „fehérséget”, lecövekelt. Szinte hallottam a gondolatát: ”Ez meg mi a fene? Ez eddig nem ilyen volt!”. Aztán a kutyák ösztönös hó szeretetével nekiiramodott és egy hatalmas hasast ugrott a fehér „paplanba”. Ekkor jött a következő meglepetés, mert bizony hideg volt ez az „izé”. Gyanakodva szimatolta, nyalogatta. De gyorsan tudomásul vette, hogy ez ilyen. Néha alig láttam, találtam meg a nagy hóban, ugrált, szökdécselt benne boldogan. Kapkodta a hópelyheket, és nagyokat hógolyóztunk. Csak azt nem értette, ezt a „labdát” miért nem lehet harapni, rágni és a foga közé kapva elrohanni vele, mint normális esetben teheti a labdáival. Bambán nézte a világot, mikor ez a „labda” eltűnt, ahogy elkapta. Ráadásul a fehér bundája is tökéletesen beleillett a hótól fehér környezetbe. Mint egy őrült hókotró, úgy túrta-fúrta, harapta a havat. Élvezte az új élményt, hiszen ez volt élete első tele is. Rövid időn belül úgy nézett ki, mint egy „síbalesetes”. Csak neki a „gipsz” fagyott hóból volt a lábain, pofácskáján. Aztán a hideg megtette hatását. Ahogy a lábán a megolvadt hó ismét megfagyott, egyre nehezebben viselte. Ráadásul fázott is a lába cudarul, lehetett látni, mert kapkodta fel a tappancsait felváltva. És bekövetkezett minden kutya és gazdi rémálma, a hidegtől begörcsölő láb. Szegény kis mafla kutyám. Nagyon nem értette mi történt. Ráadásul mikor a 4 lábából három is begörcsölt, akkor elege lett (ideiglenesen) neki is. Fenekére zöttyent és panaszosan nézett rám, alig kicsiket nyüsszentve. Menekülés a meleg helyre és „gyere gazdi, csinálj már ezzel az izével a lábamon valamit”. Séta után valóban külön program volt kibontani, kiolvasztani a hóból, ráfagyott jégből. De ez már abszolút nem zavarta. Mikor végeztünk ezzel a kötelező programmal, azonnal indult vissza, kifelé abba az izgalmas fehérségbe. Mikor én néha alig tudtam a majd’ 30 centis friss hóban utánamenni, boldogan ugrándozott, vissza-visszanézett rám szinte vigyorogva: „Na, mi lesz már, mit szórakozol, szerencsétlenkedsz már annyit, gyerünk!”. Hasonlóan érdekelte a hólapátolás is, kapkodta a havat, amit dobáltam félre. A kutyám tagadhatatlanul élvezte a havat.

Bizonyára voltak emellett sokan olyanok is (velem együtt), akik talán kicsit „ízesebb” magyar szólásokat használtak a hóeséssel és annak összes következményével kapcsolatban, és nem elsősorban a Holle anyós idilli kép, és hangulat telítette el a szívüket. Ezek közül talán még a legenyhébbek közé tartozhatott a (stílusos) „tele van a hócipőm” már a sok hóval és hólapátolással. Mert bizony gyakran kellett hányni a havat. Aztán az ember a hólapát boldogtalanabb végén még próbált „viccelődni” is.
Ím, hát így, többekkel együtt „hóhányóvá” váltam. (legalább beismerem, és ez mindenhol "enyhítő körülmény" :) )

Aztán elgondolkoztam azon is, hogy igazából nem is nagyon ismerem e kifejezés eredetét. A jelentésével ugyanakkor mindenki tisztában van: szélhámos, széltoló, csaló. Mikor utánanéztem, kiderült, hogy a kifejezésnek természetesen semmi köze nincs a havat lapátoló, havat (el)hányó személyhez.
Az általunk használt hóhányó kifejezés a cigány hohano („hazug”) szóból származik és a köznépi, illetve alvilági-, jassznyelvből került át a köznyelvbe. De az is kiderült, hogy emellett még számtalan, valamelyik cigány nyelvjárásból átvett jövevényszót használunk.
{Ugyan ki ne ismerné azt a felkiáltást, hogy: „Ácsi!”, az „Állj, hagyd abba!” kifejezésére.Ez eredetileg az „ach”, vagy „ash” (ejtsd: ács) cigány szóból származik, jelentése pedig: maradj.
A teljesség igénye nélkül néhány további példa. Budi (buda, budara) – WC, csaj (shej, chaj) – lány, csóró (chorro) – szegény, duma (duma) – beszéd, fajin (fajini) – jó, gógyi (godyi) – ész, uzsgyi (ushtyi) – gyerünk.}

Ahogy olvasom, ismét jön a "hóhányók" ideje. (Hólapáton a "TMK"-t már elvégeztem.) Tartok tőle én sem úszom meg, de legalább a kutyám élvezni fogja újra. Most már rutinosan fogadja a telet, havat majd biztosan, hiszen van róla bőven tapasztalata, ahogy nekem is a hóhányásban. 

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.